Festmény gyorstalpaló I. rész

A közvélemény számára a festményekről három dolog tudható biztosan.

  1. A híres festők képei milliókat érnek.
  2. A festményeket hamisítják.
  3. Szép festményeik csak a gazdagoknak lehetnek.

Hát ez így elég lehangoló, ezért van egy jó hírem is a számotokra. Az 1-es és 3-as pontot meg fogjuk cáfolni a cikk második részében. Ez a cikk ugyanis most két részes lesz, hogy ne aludjatok el olvasás közben. Aki ébren marad az mindkét rész elolvasása után, garantáltan vérprofi festménybecsüs lesz. Olyan profin fogja felismerni a jó képeket, hogy a festményhamisítók sikítva menekülnek előle szombat hajnalban az Ecseri piacon. Jó, lehet ez egy kicsit túlzás így, de az biztos, hogy más szemmel nézitek majd a képeket ezek után.

Az első részben átvesszük azokat a technikai dolgokat, amiket feltétlenül tudnotok kell, ha szeretnétek festményekkel foglalkozni. Szó lesz itt a festékekről, alapanyagokról és egyéb érdekességekről. (A szakértőktől előre is elnézést kérek, az érthetőség kedvéért, és hogy ne horkoljatok hangosan, ahol nem muszáj, nem fogok szakszavakat használni, illetve le fogom egyszerűsíteni a dolgokat.)

A második részben majd arról olvashattok, hogy hogyan határozzuk meg egy festmény értékét és arról is, hogy hogyan kerüljétek el a hamis festményeket. Kicsit betekintünk abba is, hogy érdemes-e festménybe fektetni a pénzeteket.

No, de ugorjunk is neki és először csoportosítsuk (a teljesség igénye nélkül) a köznyelvben festményként emlegetett alkotásokat:

  • nyomat (sokszorosításra alkalmas technika):  Ilyenek a rézkarcok, linómetszetek, fametszetek, litográfiák stb. Ezek olyan technikák, amiknél a művész elkészíti a „nyomó felületet” és utána ennek segítségével sokszorosítja az alkotását. (Leegyszerűsítve ez olyan, mint amikor kifaragtad gyerekkorodban a krumpli nyomdát és utána papírra nyomdáztál vele. Látod? Nem is olyan bonyolult a művészet…) Ez egy elég népszerű eljárás, mert így többen is birtokolni tudják ugyanazt az alkotást, de egyúttal hátránya is, hogy nem egyedi. Általában az alkotó ceruzával ellátja a szignójával és egy sorszámmal is, hogy mégiscsak valami egyedi, tőle származó is legyen rajta.  Néha kombinálják azzal, hogy a nyomatot kiszínezik utólag, például vízfestékkel. Sok híres és népszerű festőnk élt ezzel a technikával is, pl: Szőnyi István, Glatz Oszkár, Fényes Adolf, Szász Endre, Vaszary János

Szász Endre: Hajós Lány, rézkarc

  • rajz:  Nem túl komplikált technika. Általában grafittal, szénnel vagy tussal szoktak készülni. A grafit és szénrajzokat miután elkészültek, lefújják valamilyen fixáló anyaggal, hogy tartósabbak legyenek. A legtöbb festőművésznek vannak rajzai is, de előfordul, hogy nem szignálják, mert csak vázlatnak, tanulmánynak szánták. Természetesen vannak szignáltak is akár a tanulmányrajzok között is. Aukciókon sokszor felbukkannak pl. Mednyánszky László rajzai is, róla biztosan hallottatok már. Ezekből a rajzokból híresen sok hamis kering az internetes aukciókon (Vatera, Galéria Savaria).

Mednyánszky László vázlatfüzete

  • akvarell (vízfesték):  Ezzel a technikával is sűrűn lehet találkozni a festmények között. Gyakorlatilag vízfestékről van szó. Olyan, mint az iskolai „gombos festék”, ha emlékeztek még rá.  Alaposan megnézve a képet, sokszor még az is látszik, hogy vázlatosan előbb ceruzával megrajzolta a művész a témát és utána festette csak ki. Persze ez nem mindig van így, van aki egyből fest! Ezzel a technikával a művész könnyed, légies képeket tud festeni. A színek összefolynak és egymásba olvadnak. Nagyon fontos a papír kiválasztása, mert a vízfesték alól áttűnik a hordozóréteg mintája. Egy jó papírválasztással ez előnyére válik a képnek. A párára, nedvességre nagyon érzékeny, mert a festék feloldódik tőle újra. Könnyen azonosítható technika.

Háry Gyula: Kilátás Budáról, akvarell

  • pasztell: Kevésbé ismert a köztudatban, pedig ebből is sok van a piacon. A pasztellt úgy kell elképzelni, mint a színes aszfaltkrétákat (nem zsírkréta!). A papíron úgy marad fenn, hogy a papír rostjai finom port reszelnek a krétából és ez tapad a rostokhoz (így működik a grafit vagy szénceruza is). Különböző eszközökkel (ronggyal, újjal) a színek összedörzsölhetőek, és színárnyalatokat kaphatunk. A kész művet valamilyen fixálóval le szokták még fújni, hogy tartósabb legyen, sőt gyakran üvegezett keretbe teszik. A színek szinte mindig világos, úgynevezett „pasztell” színek. (Értitek, a pasztell az pasztellszínű… és ez a fickó magyaráz nektek… Jézusom…)

Dienes István: Budai táj, pasztell

  • tempera: Hasonlít az olajfestékhez, aminek az is az oka, hogy ez volt az olajfestékek őse. Nem keverendő össze a boltokban iskolai célokra kapható tubusos temperával. A két festék teljesen másból van. Utóbbival nem foglalkozunk, mert ez nem a 3.c osztály rajz és vizuális kultúra órája, hanem a Műtárgyklub. Tehát a temperafesték úgy készül, hogy növényi olajat, vizet és valamilyen emulgeáló szert (általában tojássárgája) összekevernek, és ehhez adják hozzá a festékport. (Az emulgeáló szer arra jó, hogy az egyébként egymásban nem keveredő anyagok (olaj-víz) keveredését elősegítse.) Az idők során, még rengeteg hozzávalóval sok új receptet találtak ki, hogy egyre tökéletesítsék, de ezeket most nem sorolom fel. A tempera remekül tapad szinte minden anyagra, és nagyon hosszan megtartja a színét. Hátránya, hogy nehezebben keverhetőek a színek, gyorsan szárad és száradás után kivilágosodik.  Ha megszáradt többet már nem oldható vízzel. (Ezért van az iskolában festős póló rajzórán a kölkökön.) Az olajfestés feltalálása előtt ezzel a technikával készültek például az ikonok és táblaképek is. Ezek a képek a mai napig megőrizték gyönyörű színeiket.

Aba-Novák Vilmos: Kikötő, tempera

  • olajfesték: Talán a legismertebb technika, ha festményekről beszélünk. Az olajfesték festékpor, lenolaj, viasz és gyanta keverékéből áll. Nem vízbázisú, így vízben egyáltalán nem oldódik, de például terpentinnel hígítható. Nehezen szárad, akár hónapokig is eltart, mire teljesen megszárad. Ez egyben azt is lehetővé teszi, hogy a művész korrigálhassa, keverhesse a színeket később is. Rendkívül tartós, testes anyag, de akár vékonyan áttetszően is használható.  Akár sötét, akár világos képekhez is jó alapanyag. Egy jó kezű festő fantasztikus dolgokra képes vele, egy amatőr hibáit viszont nagyon ki tudja emelni. Remekül kihasználható a fény-árnyék ábrázolásoknál. Nagyon jó a fedőképessége, több rétegben is használják. A korai olajképek a napfénytől besárgultak, de ma már uv-álló festékekkel dolgoznak a művészek. Száradáskor gyakran megrepedezik, ez nem hiba, hozzátartozik a technikához.

Szinyei Merse Pál: Patakpart, olaj

Most nézzük, hogy milyen anyagokra készülnek a képek általában.

  • papír:  A rajzok, különböző nyomatok, pasztell, akvarell, tempera, de akár az olajképek alapja is lehet. Igazán univerzális alapanyag. Sajnos könnyen penészedik és besárgul a napfény hatására. Szélsőséges esetben hajlamos széttöredezni is.

 

  • fa:  Alapozás után, használják leginkább tempera és olajfestmények készítéséhez. A fa lehet farostlemez, pozdorja, deszkalap, vagy akár tömörfa is. A művészek fantáziája határtalan. Mindegy csak viszonylag sima legyen… nem egy válogatós népség, ha épp nincsen pénzük.

 

  • Csont, üveg, műanyag, réz, fém: Ugyanaz, mint a fa. Olaj és tempera képeknél használják őket általában. Egy érdekességet megemlítek, hogy a rézlemezre készült képet érdemes mindenképpen megmutatni egy szakembernek, mert ezt az alapot ma már nemigen használják, viszont ritka értékes képek készültek rá anno. Ilyenre készült például az alábbi Szabin nők elrablása című XVII. sz-i kép is.

XVII. századi festő: Szabin nők elrablása, olaj-rézlemez

  • Vászon: Vászonra is olaj és tempera képeket szoktak készíteni. A legismertebb hordozóanyag, de tudni kell, hogy ebből is rengeteg különböző fajta van. (Ennél többet egyelőre nem kell tudni azért.) A vászon szövéséből és anyagából egy szakértő sok mindent meg tud állapítani. Mind a festmény korára, mind a készítés helyére vonatkozóan tud következtetni.  A vásznat is alapozni kell festés előtt, hogy szép sima és tartós alapot adjon a képnek. A nagy, több méteres képek alapjait régen több kisebb vászonból varrták össze. Ezek a varrási nyomok gyakran kivehetőek az elkészült festményen is. Volt, hogy egyszerű zsákvásznat használtak festéshez, de az is előfordult, hogy egyszerű lepedőre festettek. Sok művész spórolásból felhasználta egy számára kevésbé tetsző képét ( vagy másét!!!) és újra festett rá, vagy a vászon másik oldalát használta fel újra. Two in one…

Természetesen a fenti felsoroláson kívül még nagyon sok olyan technika van, ami itt nem szerepel. Azok is érdekes és fontos technikák, de viszonylag ritkák. Az átlagember számára ennyi is elég a kezdetekhez. Akit alaposabban érdekel, rengeteg szakkönyvet talál a kollázsról, montázsról, vagy akár a dekollázsról is.

A festményekkel kapcsolatban most már az alapanyagokról és technikákról sokat megtanultatok. Van azonban egy olyan része is a festménynek, amiről eddig nem beszéltünk, pedig nagyon fontos része a kész képnek. Ez pedig a festmények kerete. Egy festmény kerete legalább olyan fontos esztétikai szempontból, mint maga a festmény. Egy rosszul választott keret elnyomhatja, vagy túlságosan előtérbe helyezheti képünket. Egy gyönyörű kép is lehangolóvá válhat egy lepattant vagy törött keretben. Figyeljétek meg, hogy milyen jól tud mutatni egy kis kép például egy nagyon széles keretben. A józanész szerint ez felesleges „anyagpazarlás”, de a művészetek világában ez nem szempont.

Nagyon sokféle keret van, de ami a ti szempontotokból fontos, hogy meg tudjátok különböztetni a drágább és olcsóbb kereteket.

Olcsóbbak a léckeretek, gipszből-fából készült blondel keretek. Ez utóbbiak rendkívül sérülékenyek, kevés a hibátlan darab.

Népszerű, ezért külön megemlítem az úgynevezett ökörszemes keretet. Én nem vagyok oda érte, de sokan szeretik. Emeli a kép értékét. A jobb darabok kézzel faragottak.

 

Drágábbak a faragott és vagy aranyfüsttel bevont keretek. Ezek már egy tartósabb és mutatósabb típusok. Az áruk is nyilván magasabb.

 

Amivel még találkozhattok azok a dúsan faragott, áttört, „florentin” keretek. Ezeket tömör, nemes fából faragták és vagy saját színükben, vagy aranyozva díszítik a képet. (Olcsó másolatok ezekből is vannak!)

 

Ezzel eljutottunk a technikai rész végére. A következő részben kitárgyaljuk a bevezetőben említett értékbecslési szempontokat, a hamisítási technikákat és megvizsgáljuk a festményeket befektetői szemmel is.

Kövessétek az oldalt a Facebookon vagy legyetek ti is klubtagok, hogy ne maradjatok le az új cikkekről!

A klubtagsághoz kattints ide: klubtag akarok lenni

 

 

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?